Egy forró, gőzölgő kávé kedvenc egyke bögrémből máris lendületbe hoz és indulhat a nap. A patakparton sétálok a város felé, hivatalos ügyeket kell intézni. A fák oldalán megtapadva néhol egy kis hó. Itt mindegy milyen az idő, varázslatos a hangulat. Értem miért költöztek ide a nagybányai festők. Ez itt az édenkert!!! Kár, hogy ma nincs időm a Duna-partig sétálni.
” A természet hű utánzója még nem művész; csak ki képébe önlelkét öntheti át, csak ki belső világának sugarait árasztja el művei fölött, hogy mint Isten e nagy világban, úgy a természetben ő álljon elénkbe; csak kinek színei szókká válnak, melyekkel gondolatait kimondja, csak ki nem hideg tükör, de a tiszta folyóként úgy adja vissza a tárgyakat, hogy képében természetet lásson a néző, ugyanazon formákat, azon színeket, melyekhez szokott, s mégis valamit mit a természetben nem lát, a habok ingadozó folyását, virágok nyílását, a dobogó szívet a kép alatt; – az művész!”
A hideg bekényszerít a szobába, szerencsére így jut egy kis időm az alkotásra is. Törekszem arra amit az idézet szerint Eötvös megfogalmazott. Munka közben hallgatom a rádiót, a déli harangszót, gyermek korom óta mint motívum, allegória, visszavisz a múltbéli ebédekhez. Ecsetemet belemártom a festőszerbe, de a képzeletem a nagymama konyhájában jár, a régi thonett széken ülve kanalazom, hogy a tányér alján újra megláthassam Jancsit és Juliskát. Most egy kis alizarin crimson + ultramarin + fehér, a vásznon halványan látom már a képet, várom hátha újra lesz “Ki nyer ma?” Melegség tölti el szívemet. Az idő megszépítő messzesége! Kitudja, lehet hogy ez a pillanat is emlékezetes lesz. Kihűlt a kávém és a kezem is. Kint újra esik a hó.
http://www.viraggaleria.hu
